Az utolsó halasi csizmadia

 

Egyed István cipész mester 2004-ben kapta meg a Kiskunhalas Városért-díjat. Ahogy ő mondja, ez kitüntetései sorában a korona. A mai napig aktív csizmadia mester élete során számos kitüntetésben részesült, többek között megkapta a szocialista kultúráért kitüntetést, ugyanis hosszú éveken át kórusban énekelt.

Az idén 80 éves cipészmester 1952-ben sorkatonaként került Kiskunhalasra, majd 1953-ben itt nősült és később itt talált munkát is.  1968 és 1986 között, nyugdíjazásáig a Kiskunhalasi Cípőipari Szövetkezet elnöke volt. A nyugdíj azonban nem a pihenés éveit jelentette számára. 1986-óta a mai napig saját suszterműhelyt működtet az Eörvös utca sarkán.  

 

 

 

12 éves voltam, amikor úgy döntöttem, hogy cipész leszek. Elég szegény

sorban éltünk. Apám az első világháború alatt Oroszországban volt hadifogoly, ott tanulta ki a cipész mesterséget. Én tőle vettem át a szakmát. Most már 67. éve vagyok cipész. A katonáéknál is cipész voltam, a szövetkezetben 32 évig, nyugdíjasként pedig 23. éve.  Szolnok megyében, Kőteleken születtem 1929-ben. 1952-ben hoztak Halasra katonának. 1953-ban szereltem le, még ebben az évben megnősültem és beléptem a cipőipari szövetkezetbe. Hála istennek itt ragadtam Halason.  Nagyon jó körülmények között voltam éveken át. Kádár János idejében volt a legjobb cipésznek lenni. Ha például megcsináltunk egy cipőt, Kádár János 40 százalékkal segítette a dolgozót. Most 80 éves vagyok és nyugdíjadót kell fizetnem, ha dolgozni akarok. De ennek ellenére ma is naponta dolgozom. Nem szabad megállni, mert akkor vége mindennek.

A cipész mesterség egy gyönyörű szakma, és ha most kezdeném, ismét ezt választanám. A környéken már alig van cipész. Halason is már csak én vagyok egyedül a régiek közül. Kisszálásról, Soltvadkertről, Jánoshalmáról, de még Pusztamérgesről is ide hozzák javítani valót.  Ma már sajnos fő állásban nem lehet belőle megélni, én is csak nyugdíj mellett csinálom. Például jön egy kedves anyuka, hoz egy cipőt, hogy 200 Ft-ért sarkalljam meg. Csak az anyagköltség 300 Forint. Ezért mondom, hogy főállásban ma már ebből nem lehet megélni. A másik probléma az, hogy a jó anyagok mára eltűntek. Nem lehet kapni őket. Elmegyek Kecskemétre és ott szerzem be, ami kell. Sarkokat, bőrt, ragasztót, cérnát, de már egyik sem a régi.

A honvédségnél cipészként, majd a második évben szíjgyártóként dolgoztam. A szíjgyártó munkát most azért nem csinálom, mert kicsi a hely. Később a szövetkezetnél is dolgoztunk a honvédség számára. Egy időben csak csizmákat később katonai félcipőket és surranókat készíttettünk. A HM nagyon jól fizetett.  Volt olyan eset is, hogy 230.000 kesztyűt rendeltek tőlünk, hulladékból. A hetvenes évek közepén előfordult olyan megrendelés, ami akkora bevételt hozott, hogy alig tudtam eltusolni, mivel 20 százaléknál nagyobb nyereség fölé nem mehettünk. Volt olyan emberem, akinek egy hónapra 62 munkanap bért fizettünk. Így a szövetkezeti tagok is nagyon jól jártak. Tovább is nőhetett volna a termelés, de a politikai vezetők azt akarták, hogy a dolgozók a Kötöttáru Gyárba menjenek dolgozni és igyekeztek elsorvasztani a szövetkezetet.

Úgy lettem a szövetkezet vezetője, hogy éveken át én voltam a legnagyobb termelő, többet kerestem, mint az elnök. Amikor 1968-ba átvettem a szövetkezetet, negyven dolgozónk és hét cipővarrógépünk volt. Az egyik pedálos Singer varrógép még most is itt van a műhelyemben. Amikor nyugdíjba mentem már több mint 140-en dolgoztunk és legalább 100 varrógépünk v olt. Arra külön büszke vagyok, hagy párton kívüliként voltam szövetkezeti elnök.

1986-ban jöttem nyugdíjba. Akkor nyitottam ezt a műhelyt, mivel a városnál felajánlották ezt a kis üzlethelyiséget, azzal, hogy itt csak cipész munkát végezhetek. Amit a lábra húznak, azt én mind meg tudom javítani.  Volt úgy, hogy teljesen új cipőket csináltam, de ma már nincs újcipő rendelés. A legnagyobb méret 50-es volt, amit valaha csináltam, egy fuvaros ismerősöm 5 párat is rendelt az évek során. Külön kellett hozzá a kaptafát kifaragnom, mert ilyen méretet egyáltalán nem gyártottak. A műhelybe máig bejárok, de már csak javításokat vállalok. Havonta 7-8 ezer forint bérleti díjat fizetek. Bár itt nincs víz, fával és olyan régi cipőkkel tüzelek, amikért nem jött a tulajdonosa. Munka közben a rádiót szoktam hallgatni, így mindenről tudok, ami a városban történik.

Még minden régi szerszámom megvan, kalapácsok, fogók, vágók. A többségük közel 60 éves, abból az időből való, amikor a szakmát kezdtem. Sokat ma is használok közülük. A szerszámoknak régi német nevük van. A rádlival például a cipők peremén húzom a mintát. Az agnémer, amivel a bőrt körülvágom a talp mellett.  A kantrádlival a sarok mintája készül. Az ampasszal a bőrt viaszolom. A spitzfogóval pedig a cipő orrát nyújtom meg. A snittvas megint egy vágókés. Nem számoltam össze, de a kaptafa és a suszterszék mellett legalább 30-40 szerszámot használtunk régebben.

 

A kérdező Végső István és Sarok Krisztián, lejegyezte és a fotókat készítette Szűcs Károly.

A rovatot az Oktatási és Kulturális Minisztérium Közkincs programja, valamint a Kiskunhalasi Művelődési Központ és a Pásztortűz Egyesület támogatják